(Élményeim az 59. számú fillmorei tiszti táborból)

            Örömmel vettem tudomásul 2003 tavaszán, hogy a nyári fillmorei táborra, a KMCSSZ (Külföldi Magyar Cserkésszövetség) táborára meghirdettek egy helyet az RMCSSZ-nek. Habozás nélkül jelentkeztem, ugyanis, amúgy is szándékomban állt Amerikában utazni. A jelentkezésemet elfogadták, így hát testileg - lelkileg- szellemileg készültem az augusztus 7-17 között megrendezendő táborra.

            Június végén megkaptam a vízumot, beteljesült álmom, elszállhattam a jó öreg indán harcosok földjére. Egyik amerikai magyar ismerősöm jóvoltából 6 órás utazást tettem New York negyedeiben, láttam a Szabadság-szobrot, az Empire State Buildinget, a Kossuth-szobrot. Végül Pennsylvania államban találtam munkát Pittsburgh mellett, Ligonierban. Innen utaztam augusztus 7-én a tábor helyszínére. Egy pittsburghi segédtiszt szállított el saját kocsijával. Eleget tett a 3. cserkésztörvénynek. Beérkeztünk Fillmore nevezetű településbe. Innen közel volt a tábor. Hatalmas terület.

A honfoglalás elkezdődött. Kisebb-nagyobb korosztályú fiú- illetve lánycserkészek úgy foglalták le a táborhelyeket, mint a sáskák. Kiderült, hogy 9 altábor lesz. Mindenki hasonló egyenruhát viselt. A tábor közepén volt a cserkészbolt. Itt mindenki kapott névjegykártyát és utasítást arra nézve, hogy hol kell letáboroznia. Nekem a pentagont kellett keresnem. Útközben meleg fogadtatásban volt részem. Egy tiszt szólított meg: „Isten hozott erdélyi!” Megkérdeztem, hogy honnan gondolja, hogy erdélyi vagyok. A felelet rövid volt: „járásodból”.  A táborvezető mesélte egy alkalommal, hogy pár percnyi  beszélgetés után ki lehet deríteni, hogy ki a new yorki, a clevelandi, a kaliforniai, a venezuellai, az argentin,  a brazil, az ausztrál, a kanadai. Az egyenruhánk ugyanaz volt, de mindnyájan hoztuk a saját kis világunkat.

            A pentagon a tisztek háza volt. E mögött már állítgatták néhányan a régi honvéd sátrakat. Megtudtam, hogy a tiszti táborban 7-en leszünk jelöltek, 4 fiú illetve 3 lány. A többi jelentkező nem jött el. Egy kis idő múlva állt a két sátor. Megszülettek az őrsi nevek. A fiú őrs neve Komondor lett, a lányoké Muskátli, a vezetőké pedig Tiszavirág. Délután kivonultunk a tábornyitóra a segédtisztek altáborában. 200-nál többen voltunk kicsistől-nagyostól. Mindenkiben tudatosult: mi itt egy nagycsalád vagyunk, egy közös táborban vagyunk, de az igazi tábori életünk nagyrészt saját altáborainkba fog zajlani.

Már aznap kezdődött a program. A többiek felkészítettek minket lelkileg, hogy „nyugalom, 10 napig fogjátok nyomni feneketekkel a padokat, mert a tiszti tábor: elmélet, elmélet, elmélet”. Mindenki a segédtiszti tábort dicsérte. Az az igazi kaland, a gilwell. Hamar belezökkentünk a tábori életbe. Máris kiosztották a feladatokat: melyik őrs mikor napos, ki mikor napostiszt. Igazuk volt a többieknek. „Reggeltől estig előadások”. Szétboncolgattuk mindazt, ami a cserkészettel, a csapattal kapcsolatos: magyar cserkészet, világcserkészet, tábortűz, jellemnevelő módszerek, kiképzés, fegyelem, táborszervezés, vallásos nevelés, adminisztráció, kerettörténet, próbáztatás, néprajz stb. Bizony sok tinta elfolyt. Sokat beszélgettünk. Végig hallgattam, ahogyan a kanadaiak kenuznak a vadonban, ahogy a clevelandiek kocsival utaznak át látogatóba saját táborukból egy másik csapat táborába, ahogy 100 km-es körzetből járnak be a tagok cserkészfoglalkozásokra, ahogy a szülőknek őrsi foglakozást szerveznek, ahogy az óvodásokat is bevonják a tevékenységbe. Volt egy gyakorlati napunk is. Felálltunk székeinkről és becsületes túrát tettünk őrsönként térkép és tájoló segítségével. Estére értünk be a táborba. Nekünk kellett főzni. A főztünből a kiképzőket is megkínáltuk. Jutalmul fagylaltot kaptunk. Utolsó éjszaka vezetői fogadalmat tettünk. Ennek életre szóló varázsa volt. A tábor minden vezetője átölelt és befogadott bennünket a vezetők körébe. Ez kitüntetés volt.

Engedély nélkül soha nem mehettünk át más altáborba. Örültünk, ha valamilyen módon átjuthattunk más altáborba. Örömünkre különböző altáborokba kellett tábortüzet vezetnünk. Az argentin Marci cserkésztestvéremmel a „grundra” mentünk, a fiúőrsvezetőképző táborba. A  tábortűz jól sült el. Az egyik este a saját táborunkba kellett tábortüzet vezetnem. A témám „Erdély” volt. Társaim örültek annak, hogy sok népdalt ismerek és annak, hogy természetesen énekelek, mint aki népdalokon nőttem fel. Az erdélyi humort is magammal vittem, jól éreztük magunkat.

Vezetőink már szalagon szervezték a programot. Nagyon sok mindent tanulhattam tőlük. Hálás vagyok nekik mindenért, de főleg a miatt, hogy megtanították, hogy miről szól a vezető rugalmassága.

Utolsó éjszaka vezetői fogadalmat tettünk. Ennek életre szóló varázsa volt. A tábor minden vezetője átölelt és befogadott bennünket a vezetők körébe. Ez kitüntetés volt.

A többi altáborban is pezsgett az élet. Időnként voltak altáborok közti programok. Ennek meghatározott rendje volt. Felsorolom az altáborokat: Corvina, segédtiszti, kiscserkész segédtiszti, Zrínyi, fiú illetve lányőrsvezetőképző tábor, Dobó, cserkészmintatábor, kiscserkészmintatábor. Ez évben két altábor nem indult, ugyanis nem volt elég jelentkező. A nagytábor keretmeséje „Mátyás király és kora volt”. Az utolsó tábortűz közös volt. Életem legszebb tömegtábortüze volt. 200-nál több cserkész ülte körül. Minden forgatókönyv szerint, mesésen, fantasztikus szervezettséggel zajlott. Utolsó nap került sor az ökuménikus záró istentiszteletre a fenyőkatedrálisban. Az erdő mélyén van az oltár, a szent hely természetes erdei anyagokból van kiépítve. Álom.

            Augusztus 17-én búcsúzni kellett. Szerintem csak a táborhelyet hagytam magam mögött, mert az emlékeket magammal hoztam. Azt bánom, hogy nem juthattam el a Niagara vízeséshez, pedig a tábortól csupán 50 mérföldnyire volt.

            Az tény, hogy sok mindent tanultam. Legjobban annak örülök, hogy 10 napig együtt lehettem a külföldi magyar cserkészekkel, akik naponta nyelvgyakorlatokat végeznek, hogy megtanulják anyanyelvüket, rengeteg magyar népdalt énekelnek, igazi, szívbeli magyarok. Itt a KMCSSZ-ben vannak más nemzetiségű magyar cserkészek is, akiknek hozzánk hasonló magyar identitásuk van.

            A mi itthoni vezetőképzőink a Sík Sándor féle módszerre épülnek. Ezt a módszert a kivándorló magyar cserkészek Fillmoreba megőrizték, és tovább fejlesztették. 2003-ban az 59. számú táborban vehettem részt. Állítom, hogy a tábor csodálatosan volt megszervezve. A gyerekek igényeit kielégítették. A vezetőképzés színvonalas, magas mércéjű volt.

Az ideológiájuk helyzetükből kifolyólag sajátos. Nagyobb hangsúlyt fektetnek a magyarságtudat elmélyítésére. A vezetői fogadalomban 4-es feladatra vállalkoznak: Isten-, haza-, embertárs- és magyarságszolgálatra.

 A saját parancsnokom pár évvel korábban itt volt segédtisztjelölt. Öröm volt számomra ugyanitt, Fillmoreban tisztjelöltnek lenni.

            Az ott tanultakból itthon két fontos elképzelést valósítottam meg. A serdülőkori külön fiúnevelést, külön lánynevelést, illetve a vándormunkát. Kidolgoztam a külön fiú, külön lánypróbarendszert. Külön fiú, külön lányrajban dolgozunk. A tavaly indítottuk egyetemista rajunk. A rajnak külön programja van. A raj ügyesen tevékenykedik.

”Scouts in exile”, „Cserkészek száműzetésbe”, ez olvasható a KMCSSZ egyik zászlaján. Ezek az emberek képesek elmenni a 100. juh után, mentik a menthetőt. Vannak köztük első-, másod-, harmadgenerációs magyarok. Tudják, hogy az identitásvesztés ellen teljes erőbedobással kell küzdeni. Ábel gondolatát komolyan veszik: „azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne”. Vallják, hogy legmélyebb gyökerük a nemzeti identitás. Ezt megtalálni, megélni, hozzátartozik az egészséges emberi kiteljesedéshez, a boldogsághoz. A cserkészet nemcsak magyart, hanem elsősorban keresztyént akar nevelni, „emberebb embert és magyarabb magyart” (Teleki Pál).

            Ők külföldön teremtettek magyar otthont, magyar közösséget. Nevelésük, munkájuk évtizedek óta sikeres. Ezt az is bizonyítja, hogy A KMCSSZ-nek jelenleg körülbelül 80 csapata működik világszerte.

Márton Előd cserkészvezető 81-es sz. Makkai Sándor cs. cs.